„[...] Barbócz Sanyi másfél órája szívfájdítóan gyönyörűen elekit húz, mire Gál Laci feláll. Az egész csabai ifiház, a város, a megye, a Viharsarok odasereglik, oda folyik a Körös, a Tisza, minden önmagára néz, mert mindjárt megmérettetik a létezés. [...]”