Emlékek

Berki Ferenc „Árus Feri” beszéde

1994-ben a Belvárosi Ifjúsági Házból, vagyis a Molnár utcai táncházból György Károly és Ötvös Györgyi szervezésében először jöhettek Magyarországra együtt Kalotaszeg legkiválóbb zenészei: Fodor Sándor „Neti”, Ifj Fodor Sándor, Czilika János és Czilika Gyula prímások Sztojka János, Boros Gyula és Berki Ferenc „Árus Feri”.
Zenészeink és táncosaink több napos gyűjtéseken faggatták, táncházakon kérték játszani a muzsikusokat. Feri bácsi itt létük utolsó napján állt fel szólni muzsikálás előtt. A felvételt György Karcsi készítette:
„Tisztelt ifjúság, tisztelt budapesti ifjúság, tisztelt zenekar ifjúság!
Meg kell mondjam a valóságot, büszke vagyok arra, hogy igenis idelettünk hozzátok, ti is vótatok nálunk. Tehát megéltük azt az időszakot, hogy lépéseink egyszerű eredménye legyen. Itt vagyunk helyt, vizsgáztattuk egymást, nem butasággal, hanem csak okossággal. Most elértük az utolsó pontot, olyan pillanatokba’… átvizsgáltátok a szívünket, hogy mi is, mégis, és hogy és mint… de a menet, az eredmény, csak arany. Én azt mondom nektek, ami máma este itt közöttünk van és lesz és volt, megvan és meglesz! Hogy mi megtettük eddig a pillanatainkat, sorozatainkat, az élet sorsával zenével, kedvvel, bőséggel, szeretettel, nem csak itt a kis központba, akik itt vagyunk, hanem a budapesti szerető ifjakkal… amit megtettünk, legyen meg az életünkbe’. Én mondtam ezt Árus Feri a zenekar nevébe’, és továbbra kérlek, hogy ezeket a meséket tartsátok meg életetekbe! Ezt kívánom.”
Azóta szállóigévé vált néhány mondata köztünk. Azt hiszem senki nem fejezte még ki gyűjtésen a saját szavaival és stílusában ilyen letisztultsággal a felbecsülhetetlen értékét, valódi jelentőségét és felemelő ünnepét annak, ahogyan a táncházmozgalom révén a falusi és a városi kultúra egymásra talált.

Gyimesközéploki gyűjtés 1990

1990-et írtunk, szinte napra pontosan két hónappal Ceaușescu halála után, és Sára Feri „kollégámnak” az jutott eszébe, hogy nem két-három, de egy busznyi kiváló táncos gyimesi embert toboroz össze, hogy elhozza őket Magyarországra három pár zenésszel: a Zerkula [Zerkula János és Fikó Regina] és a Halmágyi [Halmágyi Mihály és Ádám Gizella] házaspárral és „Vak Zolti” bácsival és Pulika Gizi nénivel egyetemben. Képzelhetitek, hogy micsoda mennyei ajándék lehetett ez! Micsoda légkört tudtak teremteni a maguk és a mi számunkra, amikor a legtöbben közülük még a falujuk határát sem igen lépték át, és most a közösség légkörét is magukkal hozva, egymást is megtartva, erősítve és lelkesítve, eljöttek látni és látszani, találkozni az anyaországban őket várva váró fiatalokkal. Képzelhetitek, hogy mit kaphattunk ebben a felfokozott hangulatban, ahogy együtt mulathattunk velük. Milyen volt egy-egy párt az otthonunkban vendégül látni, és az ő szemükön keresztül látni a mi világunkat, ahogy rácsodálkoznak a kivilágított Budapestre, mondván ez maga „Tündérország!”, rácsodálkozni a TV-ben a boksz meccsre, ahol nem értették, hogy miért „nem csinálnak nagyobb kertet, hogy el lehessen futni, és miért szökdösik ott köztük az a harmadik, ahelyett, hogy szétválasztaná őket?” Ezek a kisöregek egy heti reggeltől-estig való hivatalos gyűjtés és faggatózás után, estétől-hajnalig tartó táncházi mulatságban voltak velünk. És amikor mi reggel kilenc óra körül duzzadt szemekkel botorkáltunk ki a hálószobából, azt láttuk, hogy vendégeink az étkező asztalnál csendben vigyázva suttognak, hogy fel ne zavarjanak bennünket. „Hát maguk már fent vannak? Mióta ülnek itt?” – kérdeztük. - „Mi félhat óta. Megszoktuk otthon, hogy az állatokhoz felkeljünk.” Majd mosolyogva hozzátették: „Két szemnek két óra elég!”
Erre az útra való készülődés alkalmával még náluk, Gyimesben Feri próba gyanánt, Setétpatakán a malomnál álló kultúrba összehívta az embereket, és két kamerával vettük, ahogy ők benne vannak a tánc sűrű, testet-lelket együttmozgató légkörében.
Lassú magyarossal indul a gyűjtés, felsírnak a hegedűk, és a teremben együtt szuszog vagy tizenöt pár forgása, pihenője a gardonok szívhangjára. Mindig teljesen magával ragad, hogyha nézem a felvételen őket, kétféle fókusszal, akár egy háromdimenziósra festett képet. Ha szélesre nyitom, és ellazítom a tekintetemet, hogy szinte 360 fokban, „magamba nézve” is figyelhessek, akkor az együttlüktetést érzékelem, ha pedig egy-egy párra fókuszálok, akkor megannyi egyéni pár összeforrottságát, és azon belül sajátos férfi és női testük tartását, dőlését, karmozdulataik ívét, ritmusok pontozását, ringását, és letapasztását kaphatom el. Nem az elméjükkel, de minden porcikájukkal figyelnek egymásra. Én itt csodálkoztam rá először arra, hogy bár ez a zene és tánc ütésekkel, dobbantásokkal van tele, még is egy cseppet sem erőszakos. Nem „tépi szét” a padlót és partnerét közben a teret követelő eksztatikus csuhaj-szabadságában senki. Én a játékosságot, humort, végtelenben úszó egymásra hangolódott szuszogó forgásokat és váltásokat látom benne. A ropogtatások nem toporzékolnak. Amíg egyik láb a másik után a földre szegeződik, az a tű pontos pillanat olyan stabil, mintha arra is ideje volna, hogy gyökeret eresszen a talp. Majd újra felkap a láb, és egy hátrafonóba szökken, fel-felcsippentve a mozdulatot.
Blága Károly „Kicsi Kóta” még nem Borbála nénivel, a második feleségével, hanem nővérével, Kati nénivel táncol. Láthatjuk Bodor „Béla” Péter és felesége Erzsi néni egymást ölelésben tartó és közben egymásnak szabadságot adó táncát, gyönyörködhetünk abban, ahogyan a nemrégiben elhunyt Prezsmer Béla „Faggyas” és felesége Galaci Erzsi néni ringatják a sebes magyaros forgásait váltásait, és ahogy Baliga Gyuri bácsi repíti feleségét Annát a forgásban – hogy csak meghozzam a kedveteket néhány példával a sokból. Mindenki egy kicsit máshogy billegteti a lépéseket az irányváltásokban, mindenki egy kicsit máshogy veszi fel a lendületet a következő forgáshoz. A páros táncok mellett féloláhost, verbunkot, szintén „Kicsi Kótától”, Muszka Györgytől és Zerkula János prímástól láthatunk. Akárcsak Martin Györgyék éppen 10 évvel korábban felvett fekete-fehér klasszikusán. Ezen a gyűjtésen nem viseletben táncolnak a jól és kevésbé jól ismert táncosok. Minden formaság nélkül lett együtt-ünneplés ez az alkalom.

Megismerkedésünk az őrkőiekkel

Őrkőiek? Kavarognak bennem az élmények. Elő-előtűnik a kucsmás szürke kabátos vajda alakja, Nusi csöndes rekedtes hangja, Piroska nevetése, Rémusz felszabadult mozgása, - ahogy bejárja az egész rendelkezésre álló teret - a bál sűrű, rezgő levegője a kultúrban, Évi csipkés köténye, amit maga előtt teregetve repít, mint egy páva a színes farktollait. Felidéződik a sok csodálkozó, kapcsolatot kereső szempár karéjban, ahogy körénk állnak a gyűjtések megbeszélésekor.
1995-96-ban ismerkedtem meg az őrkőiekkel, lassan 20 éve. Ekkor a Háromszék Állami Népi Együttesnél dolgoztam egy évet, mint táncos, tánctanár, és koreográfus. Ott voltam Erdély kellős közepén, nem földrajzilag, hanem abban az értelemben, hogy ha Árus Feri bácsit – a mérai táncost, zenészt - akartuk látni „elléptünk hozzá”, ha a szucságiaktól szerettünk volna tanulni, ahhoz sem kellett más országba indulni, mindenkihez „földijeinkként” mehettünk, és mentünk is. Mégis épp a városunk szélén fekvő Őrkő volt az egyik legnagyobb felfedezés és lépés, amin Calin ötletére elindultunk.
Én tartottam a cigány táncok tanulásától, mert azelőtt egyszer-kétszer próbáltam, és nem találtam magam benne – esetlennek éreztem a mozdulataimat. Először csak döcögtünk-höcögtünk, kerestük a rezgést, a „légpárnás” mozgásuk alapját, majd kezdtük a lábfigurákat, de még mindig olyan darabosnak, ügyességi tornamutatványnak éreztem az egészet. Aztán egy délután Calinnal és Tőkés Editkével a vajda házánál kopogtattunk. Nagy pocakú, nagyhangú emberre számítottam... egy görnyedt hátú, halk szavú öreg érkezett, és körbevezetett minket, hogy segítsen táncosokat találni. Közvetlenséggel, adni akarással nyitottak felénk az emberek. Nem tudom már, hogy és mikor találkoztam végül is Nusival, de az ő tánca érintett meg igazán először.
Az a csöndes, apró, finom „mozdulat”, amivel Nusi kérdés nélkül táncba indul, amivel folyik és árad belőle a vibráló belső életöröm és mozgás, kifogyhatatlan ötletességgel, mintha a tánctól nem hogy elfáradna, de egyre csak töltődne, olyan elevenen jelenik meg előttem most is, olyan ismerős volt nekem akkor is. Úgy tűnt, hogy a szégyenlősség bénító gátjait nem ismeri, a szemérmesség azonban mindig ott csillámlik a mozdulataiban. Ez a női szabadság és pajkosság hívott be engem a világukba. Nusi és Piroska, mint két testvér vannak előttem. Egészen más temperamentumú, sorsú két nő, de valódi elfogadást, szeretet látok köztük, ahogy felváltva, vagy egymás mellett, vagy akár egymással táncolnak. – A különbözőség harmóniája a szememben. Ha Rémusz, vagy Öcsi belép, megjelenését prezentálva és köszöntve őket, körbeforgatja mindegyiküket, majd Rémusz kitárja a mellkasát és hajlong, körbe szökell, minden porcikáját megmozgatja, minden millimétert betáncol. Teret adnak egymásnak, és inspirálják egymást. Akár a hangos fittyegtetéssel, akár a ritmussal, amit kijárnak, vagy azzal, hogy úgy tudnak egymás tartása és irányítása nélkül együtt táncolni, hogy egy közös elmozdulás, egy csalogatás, egy szoknya libbentés, egy érintés is kellő időben születik... Felszabadultságot, önvállalást, tanultam Tőlük, ahogy elengedtem a férfiakat, akik nélkül addig elképzelhetetlennek tartottam a csodát, amit táncnak neveznek. Felszabadult a kezem és a testem, a saját önálló ritmusommal hangolódtam a zenére, magamra és a páromra is – ahogy jött.
Egyik téli napon cigány bálba voltunk hivatalosak. Sokáig vártunk, míg megkezdődött a műsor, parizerrel kínálgattak közben. Az előadásban talán valami színdarab is volt, és az Őrkői Néptánccsoport bemutatója. Majd elindult a bál. Egy tűt sem lehetett elejteni, olyan közel táncoltunk egymáshoz a teremben, hogy önkéntelenül is átvettük a rezgést egymástól. Egyetlen percig sem ültünk mi „Háromszékes lányok”, mindig felkért valaki az odavalósiaktól bennünket, törődéssel, vendégszeretettel vettek körül.
Ahogy ezeket az embereket megismerve, mozdulataikat lesve közelségbe, barátságba kerülhettem velük és táncukkal is, valami nagyon fontos vált ismét kézzelfoghatóvá számomra, és csak még inkább megerősödött bennem, amikor tanítani is kezdtem az őrkői táncokat. Többször találkoztam már ezzel a megtapasztalással mikor egy-egy újabb vidék táncát tanultam, de itt tudatosodott bennem igazán, hogy más emberek, más népek egzotikusnak, kuriózumnak, távolinak, sőt idegennek tűnő világára önmagunkban is rátalálhatunk. Valamennyiünkben ott rejtőzhet az emberi létnek egy-egy ilyen felfedezetlen minősége, melyekhez a mozgáson keresztül, viszonylag könnyen közel kerülhetünk. Ha először látom a táncukat, érdekesnek találom, de ha valóban meg akarom ismerni és elsajátítani, ráébredhetek, hogy bennem is élnek azok a minőségek, amik a mozdulatokat indítják. És ha szerencsésen rátalálok az önmagamban rejlő, „Csipkerózsika álmot alvó” részre, egész „udvaromat” életre kelthetem vele együtt. Hiszen, ahogy bennem megmozdul egy képesség, felszabadul vele sok más összefüggésben lévő szemléletmód, cselekvőkészség. Ezzel együtt pedig képes lehetek egy nyelvet beszélni olyanokkal is, akikre idáig szintén idegenként tekintettem. A Tánc „átviszi a szerelmet a túlsó partra”: Megőrzi és közvetíti köztünk, amitől igazabban, teljesebben élhetünk.
Hálával és szeretettel gondolok az őrkőiekre, és arra is, hogy mikor táncolok, ez az érzés, a mozdulataimig belém ivódott.