Valamelyik évben, talán a ’90-esek elején Nyisztor Gyuri bácsi jött méhkeréki táncokat bemutatni a jászberényi táborba. Engem hívtak, hogy kísérjem őt, meg a párját a színpadon. Bemutattak nekik, és nekiálltunk próbálni. De előtte megkérdezte:
- Ismeri a méhkeréki táncrendet?
- Igen, Gyuri bácsi - feleltem.
- No, akkor mînuntelu, ardelenescu, cîmpinescu, batuta, duba és mînunţelu.
- Gyuri bácsi, a táncházban nem szoktunk dubát játszani.
- Nem tudja?
- Inkább nem.
- Na, jó, akkor legyen batuta után mînunţelu! Kezdhetjük!
Húzom az aprózót, két kéz az asszony vállára, megindul a láb, de rögtön meg is áll. Én is abbahagyom. Gyuri bácsi hozzám fordul:
- Ne haragudjon, én egy öreg ember vagyok, de ez még nekem is lassú.
Tudni kell, hogy táncházban a táncosok mindig arra panaszkodtak, hogy ne ilyen gyorsan. Egy honvédos táncos azt is mondta, hogy ő is kér abból, amit én szedek. Visszatérve Jászberénybe, megyünk ki a színpadra. Tele a nézőtér. Belekezdünk. Jó friss aprózó, utána erdélyes, cîmpinescu, batuta, és már húzom is a két üres húrt, hogy átváltsunk aprózóra. Gyuri bácsi komótosan leáll, elengedi a feleségét:
- Duba nem lesz?
- De Gyuri bácsi, hát megbeszéltük!
- Miért? Nem tudja?
- Nem.
- Jó, akkor legyen mînunţelu!
Ezzel megmutatta a városi zenésznek, táncban ki a főnök. Innentől teljesen jó volt a kapcsolatunk, mesélt az életéről, hogy szinte minden helyre hívják őket, mint a legjobb táncos párt, de nagy bánatuk, hogy gyermektelenek. Viszont ahhoz, hogy így megnyíljon, szükség volt a fenti jelenetre, a próbatételre.

Egy este a Téka táncházban, az Alma téren [Almássy tér], elkapott a szünetben Gyurkedli [Lányi György], hogy lenne egy feladat. El kéne mennem Komáromba, ott át a hídon, és valakik majd felismernek, elvisznek valahová, ahol egy törött kezű prímás van, akit nekem majd a fesztiválon helyettesítenem kell, de ennek nem kell nagy hírverés. A nyolcvanas évek derekán járhattunk. Így is történt. A határon, a hídon, a magyar oldalon kipakoltatta velem a határőr az összes iratom, mert kiderült, hogy ismerte Ildikót Tardosbányáról. Aztán csak átengedett, ott pedig tényleg vártak:
– Te vagy…?
– Én.
– Ebédeltél már?
– Nem.
– Na, gyere, beülünk az Európába, és megeszünk egy sajtot, megiszunk egy fácánlevest, azután megyünk a próbára.
Mentünk is, Hodek Mariékhoz, Ekelre. Azután Lévára, a gyerekegyüttes műsorára, Nyitrára, ahol a tévében kellett valamit csinálni, meg Zselízre, ahol a fesztivál volt. Volt ott egy táncház is, már előtte összehaverkodtam a kassaiakkal. Richtarcsik Misi vezette akkor őket. Ők is Léván voltak elszállásolva. Az ekeli gyerekek hazamentek, én maradtam a kassaiakkal. Hazavittek Lévára. De elmentek aludni a szállásukra, én meg egyedül maradtam Léván. Tudtam, hogy az ekeliek a várban vannak, de nem tudtam, hol a vár. Nekivágtam a városnak. Hegyet kerestem, de nem találtam. Aztán feladtam, gondoltam, a szállodában megszállok, egye fene. De renoválták. A buszpályaudvar is zárva volt. Végre szlovákoktól lengyelül megkérdeztem, merre van a vár, így aztán megtaláltam. De hogy jutok be? Az ajtók zárva voltak. Ráadásul nem volt az publikus, hogy én vagyok ott, magyarországiként. Próbáltam dobálni kavicsokkal az ablakot, de senki nem reagált. Hajnalban hallott meg egy martosi néni. Egy órát aludtam némi borovicska után. Kemény nap volt. Még a Csámborgóba is be kellett ugranom, életemben először színpadon bőgőzni, Szvorák Kati éneklése alá. Gyulának hívták, aki hazahozott. Hosszú hétvége volt…

Először jöttek Pestre az ádámosi zenészek, Kozák Jóska bácsi volt a prímás. Úgy esett, hogy engem hívtak a Zenetudományiba küküllőmenti dallamötleteket adni. Olyan hosszan, hogy rá lehessen ismerni, de olyan röviden, hogy ha nem ismeri az adatközlő, akkor ne tanulja meg ott helyben. Jóska bácsi rengeteg dallamot valóban ismert. A szünetben beszélgettünk, rápihentünk a folytatásra. Jóska bácsi egyszer csak ezt kérdezte:
- Hogy is van az a ballada, amit tegnap a Karcsi tánctanár úrnál játszott? - György Karcsira célzott, mert buli volt náluk előző nap. Fogalmam sem volt elsőre, mire gondolhatott. Aztán lassan derengeni kezdett:
- Ja, a Lambada? - A balladának tényleg több jelentése van magyarul. Brazília meg olyan messze van...

’90 májusa lehetett. Ferike bácsi és a felesége voltak itt Szentbenedekről. Én játszottam kíséret nélkül. De a film némafilm volt. A Zenetudományi mögött a parkban. Jó idő volt. Olyannyira, hogy egy tizenvalamennyi vagy huszonegynehány éves lány kifeküdt napozni. Felső nélküli bikiniben. A fotós szerintem olyan képeket igyekezett készíteni, hogy ha lehet, benne legyen. Persze lehet, hogy épp fordítva. Viszont Feri bácsi felesége szemmel láthatóan egyre feszültebb volt. Vártuk, mi lesz, ha robban. Egyszer csak tényleg megszólalt:
- Hát ez a lány! Hát ennek nincsen anyja?!
Soha durvább kirohanást!