Keszthelyi Imre
Leírás
első
profilkép:Nemes Zoltán ’mettor’
Emlékeim Kallós Zoli bácsiról
Sokakra, így rám is elementáris hatással volt a Kallós Zoltánnal és korszakalkotó népzenei gyűjtésével való találkozás, amikor 1970-ben először átengedte hozzánk a román hatalom.
A kolozsvári Kriterion könyvkiadónál megjelent, gyönyörű magyarkapusi hímzéses rátéttel vászonba kötött Balladák könyvét (lejegyzett gyűjtéseit) jött bemutatni.
Jártam-jártunk diavetítésekkel, magnóbejátszásokkal kísért előadásaira (ő maga is szívesen dorombra, dalra fakadt), és még ma is meg tud borzongatni a soha azelőtt nem hallott dallamokkal-előadásmóddal való találkozás élményének emléke.
Nem feledhetem azt az estét, amikor egy építőipari munkásszállás nagyrészt kelet-magyarországi falvakból jött cigány lakói előtt tartott előadást. A kezdeti feszültség pillanatok alatt feloldódott, amikor elmesélte, hogy magyar-román-cigány vegyes lakosságú faluban született, és dajkája is cigány asszony volt. Lett ott aztán adok-kapok – persze népdal-néptánc értelemben.
Egy alkalommal a Hazafias Népfront Belgrád rakparti központjában tartott előadást (a ház utóbb a Kisgazdapárté lett – ha még van olyan). Sebő Feri és Halmos Béla is muzsikált egy jót utána hegedűvel-gitárral. Vége volt már, amikor az egyik zugban két fehérnép szépen, érzéssel székely és csángó dalokat kezdett énekelni – csak úgy maguknak.
Több se kellett nekem, odasomfordáltam, és én is rázendítettem egy moldvai dalra („Menyecske, menyecske...”), amit az akkor még egyetlen eredeti gyűjtéseket tartalmazó Qualiton-hanglemezről tanultam meg.
Nem tudtam persze, hogy Csoóri Sándorné Marosi Júlia és a bukovinai székely Kóka Rozália az a két dalos kedvű asszony. Nem lettem vón’ ennyire bátor, ha tudom. Ők kedvesen (be/el)fogadtak, Zoli bácsi pedig e szavakkal jött oda hozzám:
„Szépen énekeltél. Gyere el egyszer hozzám Kolozsvárra, a Móricz Zsigmond utcába!”
Komolyan gondolta szavait vagy sem, számomra döntő lökést adott ezzel – még ha évek teltek is el aztán első erdélyi utazásunkig.
Szék, 1973.
Kallós Zoltán második látogatása 1971(72?)-ben már a Balladák Könyve magyarországi lemezmellékletes kiadásához kapcsolódott. Dedikálás címén tartott előadásaira addigra rock-koncertnyi méretű tömegek voltak kíváncsiak. Magam is csak úgy tudtam befurakodni
az FMH (Fővárosi művelődési Ház) körtermébe, hogy kabátom a bejáratot oroszlánként védő jegyszedő néni kezében maradt.
Itt a szöveg-zene-diaképek után Sebőék már vonós felállásban muzsikáltak, és a Bartók Együttes hosszú hajú fiataljai (köztük a tizenéves Éri Péter, ifjabb Csoóri Sándor, Szabó Szilárd) táncoltak.
Azután negyven-ötven körüli „vének” álltak fel legényesezni („tempózni” – hogy pontos legyek):
Martin György, Timár Sándor, Novák Ferenc "Tata", Pesovár Ferenc – amint később megtudtam. Itt láttunk először „élőben” széki táncot.
A végén a táncosok segítségével próbálgattuk mi, civilek is a lépéseket. Elterjedt a szóbeszéd, hogy májusban a Könyvklubban „igazi” széki táncház lesz, „lámpapénzzel”, szilvapálinkával. Nem tudom már, hogy jutottunk Pirivel (éppen aznap lett 20 éves) be a kizárólag táncegyüttes-tagoknak szánt rendezvényre – talán a zenészekkel való ismeretség révén. Ezt az eseményt jegyzik azóta a legelső budapesti táncházként.
Muzsikás Táncház 1973. FMH (Fotó: Benkő Imre)
Táncházasok lettünk hát, és amikor a kevéske nyári szabadságot erdélyi barangolásokkal töltöttük volt el, mindig beköszöntünk Zoli bácsi Panek Katiékkal szomszédos Deák Ferenc utcai otthonba Kolozsváron. Ő pedig rendre elmondta, hova, kikhez érdemes a falvakban az adott időben ellátogatni, ha jó énekesekkel, muzsikásokkal találkozni akarunk. Rá hivatkozva azután mindenütt szeretettel fogadtak bennünket, és a jó pálinka mellett jól tartottak énekkel-muzsikával is, hiszen rokona, jó ismerőse szinte mindenütt volt Erdély-szerte Kallós Zoltánnak, “Zoli tanító bácsinak”, “Zolti bácsinak”...
Emlékeim Kallós Zoli bácsiról
Sokakra, így rám is elementáris hatással volt a Kallós Zoltánnal és korszakalkotó népzenei gyűjtésével való találkozás, amikor 1970-ben először átengedte hozzánk a román hatalom.
A kolozsvári Kriterion könyvkiadónál megjelent, gyönyörű magyarkapusi hímzéses rátéttel vászonba kötött Balladák könyvét (lejegyzett gyűjtéseit) jött bemutatni.
Jártam-jártunk diavetítésekkel, magnóbejátszásokkal kísért előadásaira (ő maga is szívesen dorombra, dalra fakadt), és még ma is meg tud borzongatni a soha azelőtt nem hallott dallamokkal-előadásmóddal való találkozás élményének emléke.
Nem feledhetem azt az estét, amikor egy építőipari munkásszállás nagyrészt kelet-magyarországi falvakból jött cigány lakói előtt tartott előadást. A kezdeti feszültség pillanatok alatt feloldódott, amikor elmesélte, hogy magyar-román-cigány vegyes lakosságú faluban született, és dajkája is cigány asszony volt. Lett ott aztán adok-kapok – persze népdal-néptánc értelemben.
Egy alkalommal a Hazafias Népfront Belgrád rakparti központjában tartott előadást (a ház utóbb a Kisgazdapárté lett – ha még van olyan). Sebő Feri és Halmos Béla is muzsikált egy jót utána hegedűvel-gitárral. Vége volt már, amikor az egyik zugban két fehérnép szépen, érzéssel székely és csángó dalokat kezdett énekelni – csak úgy maguknak.
Több se kellett nekem, odasomfordáltam, és én is rázendítettem egy moldvai dalra („Menyecske, menyecske...”), amit az akkor még egyetlen eredeti gyűjtéseket tartalmazó Qualiton-hanglemezről tanultam meg.
Nem tudtam persze, hogy Csoóri Sándorné Marosi Júlia és a bukovinai székely Kóka Rozália az a két dalos kedvű asszony. Nem lettem vón’ ennyire bátor, ha tudom. Ők kedvesen (be/el)fogadtak, Zoli bácsi pedig e szavakkal jött oda hozzám:
„Szépen énekeltél. Gyere el egyszer hozzám Kolozsvárra, a Móricz Zsigmond utcába!”
Komolyan gondolta szavait vagy sem, számomra döntő lökést adott ezzel – még ha évek teltek is el aztán első erdélyi utazásunkig.
Szék, 1973.Kallós Zoltán második látogatása 1971(72?)-ben már a Balladák Könyve magyarországi lemezmellékletes kiadásához kapcsolódott. Dedikálás címén tartott előadásaira addigra rock-koncertnyi méretű tömegek voltak kíváncsiak. Magam is csak úgy tudtam befurakodni
az FMH (Fővárosi művelődési Ház) körtermébe, hogy kabátom a bejáratot oroszlánként védő jegyszedő néni kezében maradt.
Itt a szöveg-zene-diaképek után Sebőék már vonós felállásban muzsikáltak, és a Bartók Együttes hosszú hajú fiataljai (köztük a tizenéves Éri Péter, ifjabb Csoóri Sándor, Szabó Szilárd) táncoltak.
Azután negyven-ötven körüli „vének” álltak fel legényesezni („tempózni” – hogy pontos legyek):
Martin György, Timár Sándor, Novák Ferenc "Tata", Pesovár Ferenc – amint később megtudtam. Itt láttunk először „élőben” széki táncot.
A végén a táncosok segítségével próbálgattuk mi, civilek is a lépéseket. Elterjedt a szóbeszéd, hogy májusban a Könyvklubban „igazi” széki táncház lesz, „lámpapénzzel”, szilvapálinkával. Nem tudom már, hogy jutottunk Pirivel (éppen aznap lett 20 éves) be a kizárólag táncegyüttes-tagoknak szánt rendezvényre – talán a zenészekkel való ismeretség révén. Ezt az eseményt jegyzik azóta a legelső budapesti táncházként.
Muzsikás Táncház 1973. FMH (Fotó: Benkő Imre)Táncházasok lettünk hát, és amikor a kevéske nyári szabadságot erdélyi barangolásokkal töltöttük volt el, mindig beköszöntünk Zoli bácsi Panek Katiékkal szomszédos Deák Ferenc utcai otthonba Kolozsváron. Ő pedig rendre elmondta, hova, kikhez érdemes a falvakban az adott időben ellátogatni, ha jó énekesekkel, muzsikásokkal találkozni akarunk. Rá hivatkozva azután mindenütt szeretettel fogadtak bennünket, és a jó pálinka mellett jól tartottak énekkel-muzsikával is, hiszen rokona, jó ismerőse szinte mindenütt volt Erdély-szerte Kallós Zoltánnak, “Zoli tanító bácsinak”, “Zolti bácsinak”...
második
1972 nyarán indultunk először Erdélybe, vonattal, Piri és én.
Előzőleg az FMH-táncházban beszélgettünk már olyanokkal, akik jártak már Széken. Erdős Kali mondta, hogy ott nagyon szívesek az emberek. A vonaton a határon már túl egy román katona ült le velünk szemben, kezében puskával. Piri látványosan ijedezett tőle, de ő nagyon kedvesen igyekezett beszélgetni velünk. Mondta, hogy nemsokára "csincs tunelu" következik.
Kolozsváron az ismerősök útmutatását követve kimentünk a györgyfalvi útra alkalmit keresni. Nem volt még akkor giga lakónegyed, csak egy falusias városvég. Ott már falusias öltözetű emberek sokan várakoztak, nem kevesen kék lajbis, szalmakalapos székiek.
Fel is jutottunk egy teherautó nyitott platójára, ahol már fapadokon székiek ültek. Szóba is elyegyedtek velünk. "Direkt Budapestről? Voltak már ugyan Szíken? Van-e kihez menjenek? Milyen a búzatermés Magyarországon?" - no meg a futball... A pálinkásüveg is előkerült. "Egészséget!" - köszöntöttek felém emelve az üveget, de hiába nyúltam érte, a kínáló maga kortyintott először. Meg is jegyeztem ezt a szokást egy életre.
Nagyon zötyögős utakon megérkeztünk végre Szék város nagyközségbe. Erdős Kalitól kapott ajánlatra lebotorkáltunk az első (Fő) utca - azaz Felszeg - aljába a Székely utcába, ahol Bikfalvi Mihály, a felesége, Zsuzsa és a kicsi Mihály igazi szívélyességgel fogadtak, és lepihenni parancsoltak kedvesen. Emlékeztek még Klára kisasszonyra.
A vacsoránál (tört paszuly, bálmos) a kertből szedett friss zöldhagymát sós vízzel töltött sótartóba mártogattuk. (Nem messze volt a falu sósvizes kútja).
Szék, 1973.
Másnap érkezett meg Feri öcsém két barátjával Bulgária felől, ahol a tengerparton nyaraltak. barátok neve Zsoldos Bertalan és Simon Péter. E nevekkel a pesti gyerekek nagy sikert arattak a székiek körében.
Másnap az egész falu a Birtalan napra készült. Mindenki e legszebb ritka ünnepi viseletét öltötte fel. Nekünk is kerítettek kemény szárú csizmát, lájbit, kalapot., Pirinek fersinget, lékrit, kendőt. Furcsán festettünk mi fiúk a kalap alatt a hosszú hajunkkal, de nem szóltak meg miatta.
A református templomban a nap folyamán három egymást követő istentiszteleten emlékeztek meg a tatárbetörés tragédiájáról. Felszólaltak a meghívott vendégek, köztük a hóstátiak.
Este (vagy egy másik este?) elkísértek minket vendéglátóink a forrószegi táncházba. Itt átélhettük teljes valójában mindazt, amit Korniss Péter fotóiról ismerhetünk. A szűk parasztszoba egyik zugában egy magas padon foglalt helyet a zenekar. Talán a púpos Szabó Pista volt a muzsikás. A párok összefogózva vártak a sorukra, amíg a banda előtt egyet fordulhattak. A szünetben a fiatalok a sehogy meg nem világított "szorítóba" húzódtak ismerkedni. Az udvaron a férfiak egymás vállába kapaszkodva szép lassú énekeket fújtak, közben a pálinkás üveg körbejárt.
Amikor elbúcsúztunk a falutól, a nyolc éves kicsi Mihály Bonchidáig kísért minket a vonathoz a hegyeken át.
Szék, 1973.
Talán egyszer megírom a lakodalom történetét is, ahová a következő évben meghívtak. Itt a menyasszony kolozsi volt, így megfigyelhettük a hagyományőrző falusiak, és a kisváros dzsentroid népének kulturális különbségeit is.
Előzőleg az FMH-táncházban beszélgettünk már olyanokkal, akik jártak már Széken. Erdős Kali mondta, hogy ott nagyon szívesek az emberek. A vonaton a határon már túl egy román katona ült le velünk szemben, kezében puskával. Piri látványosan ijedezett tőle, de ő nagyon kedvesen igyekezett beszélgetni velünk. Mondta, hogy nemsokára "csincs tunelu" következik.
Kolozsváron az ismerősök útmutatását követve kimentünk a györgyfalvi útra alkalmit keresni. Nem volt még akkor giga lakónegyed, csak egy falusias városvég. Ott már falusias öltözetű emberek sokan várakoztak, nem kevesen kék lajbis, szalmakalapos székiek.
Fel is jutottunk egy teherautó nyitott platójára, ahol már fapadokon székiek ültek. Szóba is elyegyedtek velünk. "Direkt Budapestről? Voltak már ugyan Szíken? Van-e kihez menjenek? Milyen a búzatermés Magyarországon?" - no meg a futball... A pálinkásüveg is előkerült. "Egészséget!" - köszöntöttek felém emelve az üveget, de hiába nyúltam érte, a kínáló maga kortyintott először. Meg is jegyeztem ezt a szokást egy életre.
Nagyon zötyögős utakon megérkeztünk végre Szék város nagyközségbe. Erdős Kalitól kapott ajánlatra lebotorkáltunk az első (Fő) utca - azaz Felszeg - aljába a Székely utcába, ahol Bikfalvi Mihály, a felesége, Zsuzsa és a kicsi Mihály igazi szívélyességgel fogadtak, és lepihenni parancsoltak kedvesen. Emlékeztek még Klára kisasszonyra.
A vacsoránál (tört paszuly, bálmos) a kertből szedett friss zöldhagymát sós vízzel töltött sótartóba mártogattuk. (Nem messze volt a falu sósvizes kútja).
Szék, 1973.
Másnap érkezett meg Feri öcsém két barátjával Bulgária felől, ahol a tengerparton nyaraltak. barátok neve Zsoldos Bertalan és Simon Péter. E nevekkel a pesti gyerekek nagy sikert arattak a székiek körében.
Másnap az egész falu a Birtalan napra készült. Mindenki e legszebb ritka ünnepi viseletét öltötte fel. Nekünk is kerítettek kemény szárú csizmát, lájbit, kalapot., Pirinek fersinget, lékrit, kendőt. Furcsán festettünk mi fiúk a kalap alatt a hosszú hajunkkal, de nem szóltak meg miatta.
A református templomban a nap folyamán három egymást követő istentiszteleten emlékeztek meg a tatárbetörés tragédiájáról. Felszólaltak a meghívott vendégek, köztük a hóstátiak.
Este (vagy egy másik este?) elkísértek minket vendéglátóink a forrószegi táncházba. Itt átélhettük teljes valójában mindazt, amit Korniss Péter fotóiról ismerhetünk. A szűk parasztszoba egyik zugában egy magas padon foglalt helyet a zenekar. Talán a púpos Szabó Pista volt a muzsikás. A párok összefogózva vártak a sorukra, amíg a banda előtt egyet fordulhattak. A szünetben a fiatalok a sehogy meg nem világított "szorítóba" húzódtak ismerkedni. Az udvaron a férfiak egymás vállába kapaszkodva szép lassú énekeket fújtak, közben a pálinkás üveg körbejárt.
Amikor elbúcsúztunk a falutól, a nyolc éves kicsi Mihály Bonchidáig kísért minket a vonathoz a hegyeken át.
Szék, 1973.Talán egyszer megírom a lakodalom történetét is, ahová a következő évben meghívtak. Itt a menyasszony kolozsi volt, így megfigyelhettük a hagyományőrző falusiak, és a kisváros dzsentroid népének kulturális különbségeit is.
harmadik
Első utam Gyimesbe
’73-ban lehetett, ha jól számolom. Kallós Zoli bácsitól hallottuk, hogy hogyan kell odamenni a Csíkcsicsó–Komanesti vonattal. Az akkori barátnőmmel, aki most a feleségem, Piroskával elmentünk szépen Csicsóba, s ott fölszálltunk. Fapados volt az a vonat, az egész – nem az ára miatt, valódi fapadok voltak. Gyülekeztek az emberek a vonatban, sajátos közönség gyűlt oda, a nemzetközi vonaton többbségükben nem ilyeneket láttunk, ízesen beszéltek.
– Na, hozod a fagylaltat’?!
– A kurtujba’ hozom estére.
Fölszállt egyszer egy néni, egy kendős-kötényes, ilyen nagy, alumínium tejeskannákat hozott. Gondoltam magamban, hogy milyen érdekes ez a csángó nyelvjárás: fagylaltnak nevezik a jeget; arra pont nem gondoltam, hogy tényleg fagylalt. Aztán este kiderült, mert ő volt az, aki kimérte a fagylaltot az esti rendezvényen a „kurtujban”… A vonaton aztán valahogy szóba elegyedtünk, de nem tudtuk, hogy kicsoda. Mikor megérkeztünk Lunca de Mijloc állomásra, (ezt Zoli bácsi nem mondta, hogy így hívják az állomást, de hát mondta mindenki, hogy ott kell leszállni), első lépésem, ahogy letettem a lábam a vonat lépcsőjéről, az nem Gyimes áldott földjére, hanem Halmágyi Mihály lábára történt; na, akkor ott aztán nagyon gyorsan kiderült, hogy a fagylaltos néni az Halmágyi Mihály felesége…, és ha már ráléptem, bemutatkoztunk egymásnak. Akkor nekem óriási öröm terült el a képemen:
- Nahát, Halmágyi Mihály! Magáról mennyit hallottunk Kallós Zoltántól!
Ő is megörült, hogy ilyen közös ismerős van, ennek az lett a vége, hogy náluk aludtunk egy vagy két éjszakát. Kísérgettem a kismagnómmal. A kocsmába beült, ott is húzott egy-két keservest – fölvettem –, s aztán este bál volt a kultúrban, azt is végig ők mozsikálták’, ketten – Gizi néni gardonon kísérte az urát. Otthon volt egy serdülő korú kislányuk, őt is megénekeltettem a mikrofonba. Új stílusúakat tudott, és én az akkori szemléletem szerint azokat erősen kárhoztattam: a régi, szép, ősi énekek rovására ilyeneket énekel, de Mihály bácsi felesége, Gizi néni tudott szép keserveseket is, aztán cigányos dolgokat is persze, hogy tudtak.
Este a kultúrházban bál volt. Előtte színielőadás: a helyi öntevékeny csoport előadásában. Valami angol krimit adtak elő, amiben szerepelt egy fényképész, és valahogy az ő amatőr felvételei buktatták le a tettest – ennyire emlékszem, meg arra, hogy ők úgy mondták: „ándzsiná páktórisz”.
Ott, a bálban megismerkedtünk az egyik szereplővel, egy jóvágású, öltönyös fiatalemberrel – ez volt Ambrus Tóni –, s meghívott, hogy menjünk el aludni hozzá, Hidegség patakára – hát persze, mentünk. A nejem nem tudott aludni, mert nagyon zavarta, hogy ott csörög a patak a ház mellett: olyan zajos. Egy kis, eléggé szegényes viskó volt fönn a hegyoldalban, ahhoz képest, hogy milyen fess legény lakta, bankhivatalnok Szeredában. Agglegénynek tűnt, de nagyon szépen vendégelt minket.
Híre ment, hogy lakodalom készülődik Hidegségben. Oda mi is hivatalosak lettünk, ott mutatkozott be nekem egy nagyon érdekes arcberendezésű muzsikus:
– Zerkula [János] vagyok. – Még ilyen nevet sem hallottam soha, még gondolkoztunk is, hogy ha fiunk születik, akkor annak Zerkula lesz a neve: Keszthelyi Zerkula – de aztán lánygyermekünk született.
Fölmentem a dombra fotózni: körös-körül hegyek és dombok; lenn, a völgyben zajlott a tánc, nagy, zöld térség közepén, szabályos körben. Nem rendezte őket senki, és mégis. Jancsó-filmbe illőnek találtam a látványt.
Hát ott nagyon meg voltak hatódva a helyiek, nem volt még akkor olyan nagy magyar-járás arra, mint később. Olyan is volt, hogy valaki sírva fakadt, hogy ilyen messziről idejöttünk, őhozzájuk: kicsordultak a könnyei; és hát persze borzasztóan dicsérték, hogy mi milyen nagyon tudjuk a táncot. Nagyon elégedettek voltunk magunkkal – azon a nyáron vagy tavasszal kezdtünk egy pár lépést tanulni. Nekem azóta is azon a szinten van a tánctudásom.
’73-ban lehetett, ha jól számolom. Kallós Zoli bácsitól hallottuk, hogy hogyan kell odamenni a Csíkcsicsó–Komanesti vonattal. Az akkori barátnőmmel, aki most a feleségem, Piroskával elmentünk szépen Csicsóba, s ott fölszálltunk. Fapados volt az a vonat, az egész – nem az ára miatt, valódi fapadok voltak. Gyülekeztek az emberek a vonatban, sajátos közönség gyűlt oda, a nemzetközi vonaton többbségükben nem ilyeneket láttunk, ízesen beszéltek.
– Na, hozod a fagylaltat’?!
– A kurtujba’ hozom estére.
Fölszállt egyszer egy néni, egy kendős-kötényes, ilyen nagy, alumínium tejeskannákat hozott. Gondoltam magamban, hogy milyen érdekes ez a csángó nyelvjárás: fagylaltnak nevezik a jeget; arra pont nem gondoltam, hogy tényleg fagylalt. Aztán este kiderült, mert ő volt az, aki kimérte a fagylaltot az esti rendezvényen a „kurtujban”… A vonaton aztán valahogy szóba elegyedtünk, de nem tudtuk, hogy kicsoda. Mikor megérkeztünk Lunca de Mijloc állomásra, (ezt Zoli bácsi nem mondta, hogy így hívják az állomást, de hát mondta mindenki, hogy ott kell leszállni), első lépésem, ahogy letettem a lábam a vonat lépcsőjéről, az nem Gyimes áldott földjére, hanem Halmágyi Mihály lábára történt; na, akkor ott aztán nagyon gyorsan kiderült, hogy a fagylaltos néni az Halmágyi Mihály felesége…, és ha már ráléptem, bemutatkoztunk egymásnak. Akkor nekem óriási öröm terült el a képemen:
- Nahát, Halmágyi Mihály! Magáról mennyit hallottunk Kallós Zoltántól!
Ő is megörült, hogy ilyen közös ismerős van, ennek az lett a vége, hogy náluk aludtunk egy vagy két éjszakát. Kísérgettem a kismagnómmal. A kocsmába beült, ott is húzott egy-két keservest – fölvettem –, s aztán este bál volt a kultúrban, azt is végig ők mozsikálták’, ketten – Gizi néni gardonon kísérte az urát. Otthon volt egy serdülő korú kislányuk, őt is megénekeltettem a mikrofonba. Új stílusúakat tudott, és én az akkori szemléletem szerint azokat erősen kárhoztattam: a régi, szép, ősi énekek rovására ilyeneket énekel, de Mihály bácsi felesége, Gizi néni tudott szép keserveseket is, aztán cigányos dolgokat is persze, hogy tudtak.
Este a kultúrházban bál volt. Előtte színielőadás: a helyi öntevékeny csoport előadásában. Valami angol krimit adtak elő, amiben szerepelt egy fényképész, és valahogy az ő amatőr felvételei buktatták le a tettest – ennyire emlékszem, meg arra, hogy ők úgy mondták: „ándzsiná páktórisz”.
Ott, a bálban megismerkedtünk az egyik szereplővel, egy jóvágású, öltönyös fiatalemberrel – ez volt Ambrus Tóni –, s meghívott, hogy menjünk el aludni hozzá, Hidegség patakára – hát persze, mentünk. A nejem nem tudott aludni, mert nagyon zavarta, hogy ott csörög a patak a ház mellett: olyan zajos. Egy kis, eléggé szegényes viskó volt fönn a hegyoldalban, ahhoz képest, hogy milyen fess legény lakta, bankhivatalnok Szeredában. Agglegénynek tűnt, de nagyon szépen vendégelt minket.
Híre ment, hogy lakodalom készülődik Hidegségben. Oda mi is hivatalosak lettünk, ott mutatkozott be nekem egy nagyon érdekes arcberendezésű muzsikus:
– Zerkula [János] vagyok. – Még ilyen nevet sem hallottam soha, még gondolkoztunk is, hogy ha fiunk születik, akkor annak Zerkula lesz a neve: Keszthelyi Zerkula – de aztán lánygyermekünk született.
Fölmentem a dombra fotózni: körös-körül hegyek és dombok; lenn, a völgyben zajlott a tánc, nagy, zöld térség közepén, szabályos körben. Nem rendezte őket senki, és mégis. Jancsó-filmbe illőnek találtam a látványt.
Hát ott nagyon meg voltak hatódva a helyiek, nem volt még akkor olyan nagy magyar-járás arra, mint később. Olyan is volt, hogy valaki sírva fakadt, hogy ilyen messziről idejöttünk, őhozzájuk: kicsordultak a könnyei; és hát persze borzasztóan dicsérték, hogy mi milyen nagyon tudjuk a táncot. Nagyon elégedettek voltunk magunkkal – azon a nyáron vagy tavasszal kezdtünk egy pár lépést tanulni. Nekem azóta is azon a szinten van a tánctudásom.
negyedik
Keszthelyi Imre lengyel-góral emlékei
’70-ben még úttörő ifivezetőként egy gyermekcsoporttal jutottam Lengyelországba, mindjárt három hétre. Itt harcerz-ek, azaz cserkészek közt, nagyrészt táborokban töltöttük az időt.
Rám nagyon ragadt a lengyel nyelv, és a góral (ejtsd: gurál) zenével is megismerkedtem – akkor még csak lemezről –, ami nagy hatást gyakorolt rám. A rá következő őszön már ki is utaztam Zakopanéba a „Jesień Tarzańska” (Tátrai Ősz) fesztiválra, ahová a nagyvilág hegyi népeinek folklórját ápoló együtteseket hívnak meg azóta is minden évben.
Amikor jóval később a Kassák klubbeli Sebő-táncházban felbukkant egy eredeti góral gyerek:
Staszek – hegedült, és járta a virtuóz zbójnicki (betyár-) táncot –, kitörő örömmel üdvözöltem.
Ő meg: „Beléd is döföm a nagy kést, ha nem látogatsz meg nagyon hamar a Tátrában!”
Ennek az invitálásnak nem tudtam sokáig ellenállni, és az őrült nyomdász – szintén „lengyelbuzi” (elnézést) – Nemes Zoli barátommal együtt 1975 nyarán már a Kościeliskóhoz tartozó Nędzówkában zörgettünk be Staszekék ódon gerendaházába.
Csak annyit mondhatok erről, hogy haj-haj! Nem hinném, hogy egy lengyelnek lenne módja ennyire jól éreznie magát – ilyen fogadtatásra találni – nálunk.
Zoli később, a hetvenes évek során – odahagyván a nyomdászságot – könyvész lett a Rózsavölgyi zeneműboltban.
Hihetetlen energiával népzene/néptánc-szaksarkot hozott ott létre. Kitartó rendeléseinek számos utánnyomás, új kiadás köszönheti létét. Zenész-táncos-táncházas ismerőseit előre értesítette a várható megjelenésekről, és a cuccok személyre szabottan várták mindig gazdáikat, akármikor érkeztek. Én is sok könyvemért-lemezemért vagyok hálás neki.
Zoli közben Pártba be, majd abból ki – mindegyiket teljes meggyőződéssel –, majd egy váratlan fordulattal redőnyügynök, utóbb maszek piacozó ruhás lett. Útjai közben feleséget szerzett, és Győrben alapított családot. Ma csőd hátán is megélő nyomdai vállalkozásával küszködik – avagy a nyugdíjas léttel.
Nagy fotós, táncházas képei a neten is ott vannak!
Hebrencs előadását, színes emlékeit a táncház korai éveiről szívesen ajánlom mindenki figyelmébe.
Zoli még lengyel tanfolyamra is járt, így aztán Zsuráék [Zsuráfszky Zoltán] – amikor a bartóki látókörű Tinka (Martin György, a korán meghalt, a táncház szempontjából is meghatározó munkásságú néptánckutató) ösztönzésére lengyelországi gyűjtőútra indultak góral barátainkhoz – őt kérték fel tolmácsnak.
(Mennyire irigyeltem őket ezért a kalandért!. Abban – ugye – Batyu [Farkas Zoltán] is részt vett. Emlékszem egy magnófelvételre, amit Batyu csinált egy helyi góral lakodalmon, és annyira élvezte a bulit, hogy a felvételen is hallhatóan többször közberikkant: „Kurva jó!”)
Útjuk remekül sikerült, örök élményekkel és gazdag „zsákmánnyal” tértek vissza, el is határozták, hogy a gyűjtőexpedíciót megismétlik.
Ez alkalommal Zolinak valami közbejött, de beajánlott engem, én pedig aggodalmas örömmel velük utaztam. Zsura Skodájával mentünk. Még Németh Ildikó volt a párja, akit ő úgy szólított, hogy „hús”. Azóta párcsere volt, és Ildi Szabó Szilárd felesége azóta is, míg Zsura párja Vincze Zsuzsa lett – mindmáig. Batyu pedig Ildi testvérét, Tóth Ildikó „Fecskét” vette el, és eképpen sok produkcióban a Muzsikás-koncertek egyenrangú táncos résztvevői lettek.)
Aggódniuk inkább nekik kellett volna. Meglehetősen félszegen, és öntörvényűen viselkedtem a tolmácsszerepben. Volt, amit le tudtam fordítani, volt, amit nem, de az út végső soron eredményes volt, és mindannyiunk számára nagy élmény.
Erre az útra – kevéssel korai halála előtt – Tinka is velünk tartott. Az ő társasága számomra fölért egy-két egyetemi évfolyammal. Megszállott tudós és lezser, kedves ember volt egyszerre. Jellemző rá, hogy odaútban az autóban az anyósülésen hátrafordulva magyarázta, és ujjait az üléstámlán "táncoltatva" imitálta is a hátul ülők számára az általa Olténiában lejegyzett igen bonyolult „Călușul” táncfigurákat. Ma sem értem, hogyan tudta ezt láncdohányzás közben megtenni.
Célunkhoz érve pedig le is tette a cigit egy percre, amikor - nem tudván ellenállni a góral muzykások meglepetésként külön őneki elhúzott kalotaszegi legényesének - bemutatott néhány pontot a vistai legendás táncos, Mundruc [Mátyás István] figuráiból.
A gyűjtőút minden szempontból sikeres volt. Zsurának több koreográfiája is született a gyűjtött anyagból.
Beválhattam mégis tolmácsként, mert másodszor is elhívtak. Hacsak nem szükségből…
A második útra már több kocsival, nagy technikai apparátussal (videókamerák, prof magnók) mentünk, és ezen részt vett Porteleki Laci „Poros” (akkor még Téka-, ma Muzsikás-tag), a jászságiak vezetője, Papp Imre Anikó [Péterbencze] nevű párjával, és Végső Miklós „Kuki” is.Ezúttal éppen a Jaruzelski-féle szükségállapot (stan wojenny) idején találtunk kedvenc góraljainkhoiz, a tragikus sorsú Styrczula Maśniak családhoz – egyben hagyományőrző együtteshez – látogatni. (Staszek és öccse, Andrzej addigra már halott volt. Egyikük szerelmi bánatból öngyilkos, a másik autóbaleset áldozata lett. Anyjuk-nagyapjuk is meghalt közben. A harmadik fiú, Wladek és az apa, Józef a régi szívélyességgel fogadtak. Azóta, amíg még éltek, Chicagóban, a Góralski Dom-ban erősítették muzsikájukkal a kivándorolt góral közösséget.)
Szorongtunk rendesen, de előttünk, magyarok előtt az acélsorompók vajjá váltak. A civilek tartózkodóan szívélyesek, a fegyveresek szigorúan előzékenyek voltak.
Marian Styrczula, a Maśniaki együttes vezetője [Staszekék nagybátyja] kalauzolt bennünket.
Ellátogattunk Poroninban a híres muzsikás, Władysław Trebunia-Tutka házához, ahol a hajdani híres prímásról, Chotarskiról is megemlékeztek házigazdáink – csodálatos ruganyos fánkok kíséretében. A szükségállapot nem volt akadálya annak, hogy barátaink elvigyenek minket a legmagasabban fekvő lengyelországi faluba, Bukowina Tatrzańskába is, ahol éppen a Podhale vidék regionális hagyományőrző fesztiválja zajlott – szükség ide, állapot oda. Itt megcsodálhattuk ez egykori Magyarország Lengyelországba szakadt néhány Árva megyei településének góral folklórját is. Hazafelé (szükségállapot!) a videófelvételeinket meg kellett mutatnunk a határőröknek. Olyan show kerekedett ebből, hogy még a szomszéd szlovák kollégáik is átjöttek táncot nézni.
Sára Feri – a Zsura-tanítvány – hallhatta közreműködésem hírét, ez lehet az oka, hogy ő is hívott (volna) – már a 2000-es években – gyimesi gyermek tánccsoportjának lengyel útjára magával. Ez azonban sajnos már nem fért bele az időbeosztásomba, mivel időközben a kárpátaljai Técsői Bandának kezdtem ehoni fellépéseket szervezni (ez már külön történet).
Még emlékszem Bellára, az owciarek podhalański (szerintem kuvasz, vagy még inkább komondor) típusú kutyára, de ez lehet, hogy már akkor volt, amikor Totyával [Tóth László órásmesterrel] és Dokival [Légrádi Zoli] hármasban látogattuk meg Styrczuláékat. Akkorra sem a mama, sem a dziadek (nagypapa), de Staszek és Andrzej sem élt már. Józef, a papa, és Wladek fogadtak a régi kedvességgel. Újra ízlelhettük a górzalkát (borssal „szelídített” vodkát), a pásztorsajtokat és sok minden mást.
Hazaútban a jeges úton Kościelisko és „Zakó” közt – Totya sajátos vezetési stílusa miatt – lesodródtunk Trabantostul ajeges útrúl, és a rézsűn a fejünkön átbucskázva az oldalunkon álltunk meg egy havas szántóföldön..
Kikecmeregtünk az ablak helyén mi újszülöttek, és megállapítottuk, hogy az egyetlen sérült az anyósülésen én voltam – homlokomon egy alig vérző karcolással. Azt is megállapítottuk, hogy néhány méterrel odébb már csak a szakadék alja állított volna meg. Ablakok oda, ajtók zárhatatlanok, és az egyik féltengely 45 fokban állt. Elfutottam több km-re egy rendőrért, aki szigorúan fölvevé a jedzőkönvet, majd kedvesen megbírságolt tetemes złotówkira.
Visszataszigáltuk a járgányt 5 km-re a vendéglátóinkhoz, akik miután kiszörnyülködték magukot, egy hatalmas fakalapáccsal kiegyengették a féltengelyt, és már kacsáztunk is sportossá alakult Trabinkkal – tátrai téli szelekkel kibélelve – hazafelé.
Még egy jót nevettünk Budapesten, amikor a dirib-Trabiból kiszálltunkban civil ruhás rendőrök fogtak közre, kocsifeltörőnek nézvén minket.
’70-ben még úttörő ifivezetőként egy gyermekcsoporttal jutottam Lengyelországba, mindjárt három hétre. Itt harcerz-ek, azaz cserkészek közt, nagyrészt táborokban töltöttük az időt.
Rám nagyon ragadt a lengyel nyelv, és a góral (ejtsd: gurál) zenével is megismerkedtem – akkor még csak lemezről –, ami nagy hatást gyakorolt rám. A rá következő őszön már ki is utaztam Zakopanéba a „Jesień Tarzańska” (Tátrai Ősz) fesztiválra, ahová a nagyvilág hegyi népeinek folklórját ápoló együtteseket hívnak meg azóta is minden évben.
Amikor jóval később a Kassák klubbeli Sebő-táncházban felbukkant egy eredeti góral gyerek:
Staszek – hegedült, és járta a virtuóz zbójnicki (betyár-) táncot –, kitörő örömmel üdvözöltem.
Ő meg: „Beléd is döföm a nagy kést, ha nem látogatsz meg nagyon hamar a Tátrában!”
Ennek az invitálásnak nem tudtam sokáig ellenállni, és az őrült nyomdász – szintén „lengyelbuzi” (elnézést) – Nemes Zoli barátommal együtt 1975 nyarán már a Kościeliskóhoz tartozó Nędzówkában zörgettünk be Staszekék ódon gerendaházába.
Csak annyit mondhatok erről, hogy haj-haj! Nem hinném, hogy egy lengyelnek lenne módja ennyire jól éreznie magát – ilyen fogadtatásra találni – nálunk.
Zoli később, a hetvenes évek során – odahagyván a nyomdászságot – könyvész lett a Rózsavölgyi zeneműboltban.
Hihetetlen energiával népzene/néptánc-szaksarkot hozott ott létre. Kitartó rendeléseinek számos utánnyomás, új kiadás köszönheti létét. Zenész-táncos-táncházas ismerőseit előre értesítette a várható megjelenésekről, és a cuccok személyre szabottan várták mindig gazdáikat, akármikor érkeztek. Én is sok könyvemért-lemezemért vagyok hálás neki.
Zoli közben Pártba be, majd abból ki – mindegyiket teljes meggyőződéssel –, majd egy váratlan fordulattal redőnyügynök, utóbb maszek piacozó ruhás lett. Útjai közben feleséget szerzett, és Győrben alapított családot. Ma csőd hátán is megélő nyomdai vállalkozásával küszködik – avagy a nyugdíjas léttel.
Nagy fotós, táncházas képei a neten is ott vannak!
Hebrencs előadását, színes emlékeit a táncház korai éveiről szívesen ajánlom mindenki figyelmébe.
Zoli még lengyel tanfolyamra is járt, így aztán Zsuráék [Zsuráfszky Zoltán] – amikor a bartóki látókörű Tinka (Martin György, a korán meghalt, a táncház szempontjából is meghatározó munkásságú néptánckutató) ösztönzésére lengyelországi gyűjtőútra indultak góral barátainkhoz – őt kérték fel tolmácsnak.
(Mennyire irigyeltem őket ezért a kalandért!. Abban – ugye – Batyu [Farkas Zoltán] is részt vett. Emlékszem egy magnófelvételre, amit Batyu csinált egy helyi góral lakodalmon, és annyira élvezte a bulit, hogy a felvételen is hallhatóan többször közberikkant: „Kurva jó!”)
Útjuk remekül sikerült, örök élményekkel és gazdag „zsákmánnyal” tértek vissza, el is határozták, hogy a gyűjtőexpedíciót megismétlik.
Ez alkalommal Zolinak valami közbejött, de beajánlott engem, én pedig aggodalmas örömmel velük utaztam. Zsura Skodájával mentünk. Még Németh Ildikó volt a párja, akit ő úgy szólított, hogy „hús”. Azóta párcsere volt, és Ildi Szabó Szilárd felesége azóta is, míg Zsura párja Vincze Zsuzsa lett – mindmáig. Batyu pedig Ildi testvérét, Tóth Ildikó „Fecskét” vette el, és eképpen sok produkcióban a Muzsikás-koncertek egyenrangú táncos résztvevői lettek.)
Aggódniuk inkább nekik kellett volna. Meglehetősen félszegen, és öntörvényűen viselkedtem a tolmácsszerepben. Volt, amit le tudtam fordítani, volt, amit nem, de az út végső soron eredményes volt, és mindannyiunk számára nagy élmény.
Erre az útra – kevéssel korai halála előtt – Tinka is velünk tartott. Az ő társasága számomra fölért egy-két egyetemi évfolyammal. Megszállott tudós és lezser, kedves ember volt egyszerre. Jellemző rá, hogy odaútban az autóban az anyósülésen hátrafordulva magyarázta, és ujjait az üléstámlán "táncoltatva" imitálta is a hátul ülők számára az általa Olténiában lejegyzett igen bonyolult „Călușul” táncfigurákat. Ma sem értem, hogyan tudta ezt láncdohányzás közben megtenni.
Célunkhoz érve pedig le is tette a cigit egy percre, amikor - nem tudván ellenállni a góral muzykások meglepetésként külön őneki elhúzott kalotaszegi legényesének - bemutatott néhány pontot a vistai legendás táncos, Mundruc [Mátyás István] figuráiból.
A gyűjtőút minden szempontból sikeres volt. Zsurának több koreográfiája is született a gyűjtött anyagból.
Beválhattam mégis tolmácsként, mert másodszor is elhívtak. Hacsak nem szükségből…
A második útra már több kocsival, nagy technikai apparátussal (videókamerák, prof magnók) mentünk, és ezen részt vett Porteleki Laci „Poros” (akkor még Téka-, ma Muzsikás-tag), a jászságiak vezetője, Papp Imre Anikó [Péterbencze] nevű párjával, és Végső Miklós „Kuki” is.Ezúttal éppen a Jaruzelski-féle szükségállapot (stan wojenny) idején találtunk kedvenc góraljainkhoiz, a tragikus sorsú Styrczula Maśniak családhoz – egyben hagyományőrző együtteshez – látogatni. (Staszek és öccse, Andrzej addigra már halott volt. Egyikük szerelmi bánatból öngyilkos, a másik autóbaleset áldozata lett. Anyjuk-nagyapjuk is meghalt közben. A harmadik fiú, Wladek és az apa, Józef a régi szívélyességgel fogadtak. Azóta, amíg még éltek, Chicagóban, a Góralski Dom-ban erősítették muzsikájukkal a kivándorolt góral közösséget.)
Szorongtunk rendesen, de előttünk, magyarok előtt az acélsorompók vajjá váltak. A civilek tartózkodóan szívélyesek, a fegyveresek szigorúan előzékenyek voltak.
Marian Styrczula, a Maśniaki együttes vezetője [Staszekék nagybátyja] kalauzolt bennünket.
Ellátogattunk Poroninban a híres muzsikás, Władysław Trebunia-Tutka házához, ahol a hajdani híres prímásról, Chotarskiról is megemlékeztek házigazdáink – csodálatos ruganyos fánkok kíséretében. A szükségállapot nem volt akadálya annak, hogy barátaink elvigyenek minket a legmagasabban fekvő lengyelországi faluba, Bukowina Tatrzańskába is, ahol éppen a Podhale vidék regionális hagyományőrző fesztiválja zajlott – szükség ide, állapot oda. Itt megcsodálhattuk ez egykori Magyarország Lengyelországba szakadt néhány Árva megyei településének góral folklórját is. Hazafelé (szükségállapot!) a videófelvételeinket meg kellett mutatnunk a határőröknek. Olyan show kerekedett ebből, hogy még a szomszéd szlovák kollégáik is átjöttek táncot nézni.
Sára Feri – a Zsura-tanítvány – hallhatta közreműködésem hírét, ez lehet az oka, hogy ő is hívott (volna) – már a 2000-es években – gyimesi gyermek tánccsoportjának lengyel útjára magával. Ez azonban sajnos már nem fért bele az időbeosztásomba, mivel időközben a kárpátaljai Técsői Bandának kezdtem ehoni fellépéseket szervezni (ez már külön történet).
Még emlékszem Bellára, az owciarek podhalański (szerintem kuvasz, vagy még inkább komondor) típusú kutyára, de ez lehet, hogy már akkor volt, amikor Totyával [Tóth László órásmesterrel] és Dokival [Légrádi Zoli] hármasban látogattuk meg Styrczuláékat. Akkorra sem a mama, sem a dziadek (nagypapa), de Staszek és Andrzej sem élt már. Józef, a papa, és Wladek fogadtak a régi kedvességgel. Újra ízlelhettük a górzalkát (borssal „szelídített” vodkát), a pásztorsajtokat és sok minden mást.
Hazaútban a jeges úton Kościelisko és „Zakó” közt – Totya sajátos vezetési stílusa miatt – lesodródtunk Trabantostul ajeges útrúl, és a rézsűn a fejünkön átbucskázva az oldalunkon álltunk meg egy havas szántóföldön..
Kikecmeregtünk az ablak helyén mi újszülöttek, és megállapítottuk, hogy az egyetlen sérült az anyósülésen én voltam – homlokomon egy alig vérző karcolással. Azt is megállapítottuk, hogy néhány méterrel odébb már csak a szakadék alja állított volna meg. Ablakok oda, ajtók zárhatatlanok, és az egyik féltengely 45 fokban állt. Elfutottam több km-re egy rendőrért, aki szigorúan fölvevé a jedzőkönvet, majd kedvesen megbírságolt tetemes złotówkira.
Visszataszigáltuk a járgányt 5 km-re a vendéglátóinkhoz, akik miután kiszörnyülködték magukot, egy hatalmas fakalapáccsal kiegyengették a féltengelyt, és már kacsáztunk is sportossá alakult Trabinkkal – tátrai téli szelekkel kibélelve – hazafelé.
Még egy jót nevettünk Budapesten, amikor a dirib-Trabiból kiszálltunkban civil ruhás rendőrök fogtak közre, kocsifeltörőnek nézvén minket.