Bagi István
Leírás
Táncházas morzsányi emlékek
A Molnár utca végestelen végig
Székesfehérváron voltak első élményeim a táncházakból. Havonta egyszer egy csodálatos épület István termében. Egy idő után elkezdtek lanyhulni, kimaradozni. Egyik ilyen szombaton vettem egy Pesti műsort - a dátum kivágása még olykor elő-előkerül egy könyv borítója alól. 1986. nyár eleje, Táncház, Molnár utca 5, vagy 7, de páratlan oldal. Megkerestem a térképen, mert akkor az volt a tájékozódás egyik legfőbb eszköze. Erzsébet hídon át, rögtön jobbra le, s már ott is vagyok. Semmi kavargás. Egy óra múlva megvolt a belépőm, Bonchidai táncok tanítása volt, Redő Juli és György Karcsi párossal. A Kalamajka zenekar zenélt akkor, még Székely Levente vezetésével. Fábián Évike tanította az énekeket. Onnantól kezdve, ha mozdulni tudtam minden szombaton a Molnár utcában voltam. Egy szentély volt számomra. Mindig dugig volt. Sokszor külföldi turistákkal fűszerezve. Nagyon sokszor jöttek Erdélyből énekesek, táncosok, zenészek. A terem mindig zúgott a folyamatos énekektől. Mikor Halmos Béla vette át a Kalamajka vezetését, mindig úgy alakította a zenét, hogy énekelhető legyen. Ha nem ment a közönségnek, Ő maga énekelte, aztán gyorsan megtanultuk, vagy kapcsolódtunk az énekhez. Csak a vendégsereg érzékeltetésére, emlékszem néhányszor előfordult, hogy a széki porkát többször is elhúzták, mert nem fért be egyszerre mindenki a körbe.
Fonó Budai Zeneház
Akkor már vége volt az Utolsó Óra, számomra fantasztikus, szó szerint Utolsó Óra sorozatnak, és átváltott egy, akit lehet visszahívós következő folyamatba. Egyik alkalommal a színházteremben Zerkula Jani bácsi muzsikált, Fikó Regina néni gardonyozott , míg el nem fáradt. Jó hangulatban zajlott. Nóta nóta után, ki melyik éneket ismerte, abba bekapcsolódott. Az előtérben más-más zenekarok zenéltek. A színházteremben hallgattam Jani bácsit, majd kimentem az előtéri zenészek hallgatásához. Laka “Kicsi” Aladár bácsi muzsikált kalotaszegi zenét, mikor Jani bácsi Ábrahám Judit kíséretében kijött a színházteremből, ahol előtte muzsikált. Jókedve volt, s a zene hallatán Judit segítségével táncolni kezdett. Talán legényes csapásokat lejtett, majd amikor vége lett a zenélésnek, Jani bácsi odakísértette magát a zenészekhez. Beszélgetett a prímással. Mondta Jani bácsi a zenésznek milyen jól muzsikál, kitől tanulta, majd a végén megkérdezte, hogy hány éves is vagy fiam? Úgy emlékszem hetven valahányat mondott a “Kicsi” Aladár bácsi. Ezen aztán Jani bácsi nagyot kacagott, mert azt gondolta, hogy egy fiatal magyarországi zenész zenéjét hallhatta, s táncolt rá. Végigtapogatta Aladár bácsit a megbizonyosodás okán, gondolom.
Szerdánként voltak táncházak. Éjféltájt általában néhányan, ismerősök elindultunk hazafelé. Egy időben gyakran előfordult, hogy a kijárathoz közeledve, kezdődött is egy következő rend. Többször visszafordultunk néhányan, mikor épp csávásit kezdtek húzni. Úgy, ahogy voltunk nagykabátban arra még seregtünk egy rövidet. Akkoriban még rendszeresen volt itt Neti Sanyi bácsi és a Palatkaiak, még Kodoba Marci bácsival. Sokat videóztam a zenészeket, és a Palatkaiakat is. Egyik ilyen alkalommal, mikor vége lett a zenélésnek, jönnek le a színpadról, a kamera még a kezemben, mondom én is, hogy nagyon szuper volt a zenéjük, mikor a Moldován Ştefan rámpirított: ” Bezzeg palacsintát még sosem hoztál! ” Egészen addig tényleg nem. A következő héten megleptem őket.
A közelmúltban egy szomorú emlékem is volt, amit sokáig én magam sem tudtam hova tenni, mert nem értettem. A Fonóban volt egy est a pajtában. Sok vendég, sok közreműködő, táncosok, zenészek, énekesek. Dugig volt a tér, moccanni is alig lehetett. Az oszlopok oldalán várakoztam a félhomályban, mikor valaki hátulról megérintett, nevemen szólítva köszönt és magához ölelt. Nagyon jó és egyben furcsa érzés volt. Szilágyi Anna néni volt. Ismertük egymást, voltam nála, Melegföldváron is. Később a búzai Takács Anna nénivel történt beszélgetés során világosodott meg a történés. Azt tudtam, hogy Anna néni súlyos betegséggel küzdött, azon a napon is kezelésen volt Budapesten, de azt csak akkor, az Anna nénitől tudtam meg, hogy Szilágyi Anna néni abban az időben mindenkitől kezdett elköszönni, akit ismert. Engem is azért ölelgetett meg, elköszönt tőlem is.
Őrzöm ezt az ölelést!
A Molnár utca végestelen végig
Székesfehérváron voltak első élményeim a táncházakból. Havonta egyszer egy csodálatos épület István termében. Egy idő után elkezdtek lanyhulni, kimaradozni. Egyik ilyen szombaton vettem egy Pesti műsort - a dátum kivágása még olykor elő-előkerül egy könyv borítója alól. 1986. nyár eleje, Táncház, Molnár utca 5, vagy 7, de páratlan oldal. Megkerestem a térképen, mert akkor az volt a tájékozódás egyik legfőbb eszköze. Erzsébet hídon át, rögtön jobbra le, s már ott is vagyok. Semmi kavargás. Egy óra múlva megvolt a belépőm, Bonchidai táncok tanítása volt, Redő Juli és György Karcsi párossal. A Kalamajka zenekar zenélt akkor, még Székely Levente vezetésével. Fábián Évike tanította az énekeket. Onnantól kezdve, ha mozdulni tudtam minden szombaton a Molnár utcában voltam. Egy szentély volt számomra. Mindig dugig volt. Sokszor külföldi turistákkal fűszerezve. Nagyon sokszor jöttek Erdélyből énekesek, táncosok, zenészek. A terem mindig zúgott a folyamatos énekektől. Mikor Halmos Béla vette át a Kalamajka vezetését, mindig úgy alakította a zenét, hogy énekelhető legyen. Ha nem ment a közönségnek, Ő maga énekelte, aztán gyorsan megtanultuk, vagy kapcsolódtunk az énekhez. Csak a vendégsereg érzékeltetésére, emlékszem néhányszor előfordult, hogy a széki porkát többször is elhúzták, mert nem fért be egyszerre mindenki a körbe.
Fonó Budai Zeneház
Akkor már vége volt az Utolsó Óra, számomra fantasztikus, szó szerint Utolsó Óra sorozatnak, és átváltott egy, akit lehet visszahívós következő folyamatba. Egyik alkalommal a színházteremben Zerkula Jani bácsi muzsikált, Fikó Regina néni gardonyozott , míg el nem fáradt. Jó hangulatban zajlott. Nóta nóta után, ki melyik éneket ismerte, abba bekapcsolódott. Az előtérben más-más zenekarok zenéltek. A színházteremben hallgattam Jani bácsit, majd kimentem az előtéri zenészek hallgatásához. Laka “Kicsi” Aladár bácsi muzsikált kalotaszegi zenét, mikor Jani bácsi Ábrahám Judit kíséretében kijött a színházteremből, ahol előtte muzsikált. Jókedve volt, s a zene hallatán Judit segítségével táncolni kezdett. Talán legényes csapásokat lejtett, majd amikor vége lett a zenélésnek, Jani bácsi odakísértette magát a zenészekhez. Beszélgetett a prímással. Mondta Jani bácsi a zenésznek milyen jól muzsikál, kitől tanulta, majd a végén megkérdezte, hogy hány éves is vagy fiam? Úgy emlékszem hetven valahányat mondott a “Kicsi” Aladár bácsi. Ezen aztán Jani bácsi nagyot kacagott, mert azt gondolta, hogy egy fiatal magyarországi zenész zenéjét hallhatta, s táncolt rá. Végigtapogatta Aladár bácsit a megbizonyosodás okán, gondolom.
Szerdánként voltak táncházak. Éjféltájt általában néhányan, ismerősök elindultunk hazafelé. Egy időben gyakran előfordult, hogy a kijárathoz közeledve, kezdődött is egy következő rend. Többször visszafordultunk néhányan, mikor épp csávásit kezdtek húzni. Úgy, ahogy voltunk nagykabátban arra még seregtünk egy rövidet. Akkoriban még rendszeresen volt itt Neti Sanyi bácsi és a Palatkaiak, még Kodoba Marci bácsival. Sokat videóztam a zenészeket, és a Palatkaiakat is. Egyik ilyen alkalommal, mikor vége lett a zenélésnek, jönnek le a színpadról, a kamera még a kezemben, mondom én is, hogy nagyon szuper volt a zenéjük, mikor a Moldován Ştefan rámpirított: ” Bezzeg palacsintát még sosem hoztál! ” Egészen addig tényleg nem. A következő héten megleptem őket.
A közelmúltban egy szomorú emlékem is volt, amit sokáig én magam sem tudtam hova tenni, mert nem értettem. A Fonóban volt egy est a pajtában. Sok vendég, sok közreműködő, táncosok, zenészek, énekesek. Dugig volt a tér, moccanni is alig lehetett. Az oszlopok oldalán várakoztam a félhomályban, mikor valaki hátulról megérintett, nevemen szólítva köszönt és magához ölelt. Nagyon jó és egyben furcsa érzés volt. Szilágyi Anna néni volt. Ismertük egymást, voltam nála, Melegföldváron is. Később a búzai Takács Anna nénivel történt beszélgetés során világosodott meg a történés. Azt tudtam, hogy Anna néni súlyos betegséggel küzdött, azon a napon is kezelésen volt Budapesten, de azt csak akkor, az Anna nénitől tudtam meg, hogy Szilágyi Anna néni abban az időben mindenkitől kezdett elköszönni, akit ismert. Engem is azért ölelgetett meg, elköszönt tőlem is.
Őrzöm ezt az ölelést!