[...] 1972. május 6-án a Liszt Ferenc téri Könyvklubban zártkörű társastánc klubest zajlott. Ebben látszólag semmi különös nincs, a résztvevők azonban nem az akkoriban szokásos keringőt, tangót vagy szambát táncolták. Ezúttal az addig kizárólag színpadra koreografált magyar néptáncokat a fiatalok saját szórakozásukra, társastánc módjára használták fel. Az esetnek messzemenő következményei lettek. Ahogy Sebő Ferenc (aki zenészként volt jelen az eseményen) írja: „Nem csupán egy új típusú szórakozási forma csírája alakult itt ki, hanem a néptáncról, annak színpadi és egyéb funkciójáról vallott különféle elképzelések között is élénk, tisztázó vita indult meg.”.

Az egyik előre nem látható következmény, hogy e legújabb népzenei mozgalom negyven év után komoly nemzetközi figyelmet kapott: az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Kormányközi Bizottsága 2011-ben felvette a legjobb megőrzési gyakorlatok regiszterébe a táncház-módszert, a szellemi kulturális örökség átörökítésének magyar modelljét. De vajon mi váltotta ki mindezt? A városi értelmiség úri huncutsága ez a négy évtizedes folyamat, vagy a folklór kiapadhatatlan életerejének újabb bizonyítéka? Voltak vajon szellemi előzményei a Liszt Ferenc téri „kulturális rendbontásnak”, vagy csak a sors furcsa szeszélye emelte magasra a pillanatnyi hóbortot?

A valóságban hosszú út vezetett addig, hogy a Sebő–Halmos-duó „elindíthatta” a táncházmozgalmat. Akkoriban még a fogalom sem létezett, és a tánctanítással is foglalkozó táncháztípus sem volt egyeduralkodó. A népzenei mozgalmak első hulláma a modern népzenekutatás két magyar úttörője, Kodály Zoltán és Bartók Béla nevéhez fűződik, s ez az 1950-es évek elejére kezdte elveszíteni erejét. Sárosi Bálint szavaival: „...[Kodály és Bartók] is nagyon jól tudta, hogy a parasztzene a paraszti életforma szoros függvénye; az életforma gyökeres megváltozásával a hozzá tartozó zene is feltartóztathatatlanul feledésbe merül. Tisztában voltak azzal is, hogy hiábavaló dolog volna a parasztok között mozgalmat indítani a népzene fenntartására, hiszen a parasztok régi életformájukkal együtt annak minden tartozékától is szabadulni igyekeztek. A népzene megőrzése – már amennyit sikerült abból rögzíteni – csak a társadalom műveltebb rétegeiben lehetséges, ahol tudatosították annak értékét, és vállalják megismerése és terjesztése fáradságát.”
Ezt követte a népzenei mozgalmak második nagy hulláma, amelynek elindítója a Magyar Televízió által 1969–70-ben szervezett országos népdalverseny, a „Röpülj, páva!” volt. A verseny már közvetlen előzménynek tekinthető, hiszen a folklór tárgyszerű közvetítése nagyon megragadta azokat a városi fiatalokat, akik – újra Sárosi Bálint gondolatait idézve – „megelégelték az iskolai kí-sérletekhez használt népdal-preparátumokat, az előírásossá vált, közhasználatban agyonkoptatott, kiüresedett, sablondicséretekkel agyonhalmozott mintanépdalokat”.

Voltak persze fontos előzmények, amelyek elősegítették a táncházmozgalom szárba szökkenését. Ilyen volt a cserkészmozgalom, ahol a népi írók falukutató tevékenységének hatására kialakult a regöscserkészet, amely az eredeti angol elképzelés indián romantikáját a népi kultúra romantikájával cserélte fel. Az 1930-as évek végétől, a parasztság és a falusi értelmiség továbbképzése céljából létrehozott népfőiskolák profiljában is megjelentek a népművészeti ismeretek. Több száz ember fordult meg az egész évben zajló, bentlakásos tanfolyamokon. Az 1960-as évek elején az egyetlen intézmény, amely a néptánccal és részben a népzenével kapcsolatos igényeket kielégíthette, a Népművelési Intézet Táncosztálya volt. Népzenei felvételeket adtak ki, filmkölcsönzést, vetítőszolgálatot, néptánctanfolyamot szerveztek egészen 1964 végéig. Ekkorra a folyamatos átszervezéseknek köszönhetően megszűnt az osztály, a népművészettel való foglalkozás háttérbe szorult, a filmtár és a gyűjtőmunka pedig átkerült a Tudományos Akadémiára.

„A hetvenes évek, az újabb generáció érdeklődése, a táncházmozgalom kezdeti szakasza számomra meglepetésszerű, hirtelen eseményként érkezett” – emlékezett vissza Martin György 1981-ben. Sebő Ferenc szerint: „Nem lehet csodálni, hogy ez a még élő, alapjaiban újkori hagyományanyag hihetetlenül erős vonzódást váltott ki belőlünk. Nem kellett ahhoz semmiféle ideológia, hogy szépnek és megtanulandónak találjuk. A XVIII. századi közzenélés manírjaival élő hangszeres együttesek [...] tökéletes hangzása úgy volt jó, ahogy volt. [...] Az az eretnek gondolatunk támadt, hogy úgy kellene megtanulni, ahogy van, a hagyományanyag szabályainak, működésmódjának alapos megfigyelésével. A gyakorlat igazolta az elképzelést: [...] Az elsajátított ’grammatika’ és az egyre gyarapodó ’szókincs’ birtokában egyfajta nyelvezethez lehetett jutni, s ez már a tanulás kezdeti szakaszában is az önkifejezés élményét nyújtotta. S ha ott a működő közösségek formálták ki e nyelvezetet, itt most fordított helyzet alakult ki: a teljes hagyományanyagból gondosan kiválasztott nyelvezet elsajátítása tette lehetővé új közösségek szerveződését városi, helyesebben választható körülmények között.”.

Sárosi Bálint éleslátása – 1983-ban papírra vetett sorait olvasva – egyszerűen lenyűgöző. „Az újabb mozgalom legjobb énekesei, zenészei, táncosai [...] gyorsan szocializálódnak, hivatásossá válnak. [...] A hivatásossággal együtt jár, hogy sokféle közönséggel kell találkozniuk, műsorukat állandóan frissíteniük kell, hatásosan kell szerepelniük. [...] A passzív s már emiatt is mind kevésbé hozzáértő közönség lényeges árnyalatokra viszont már nem reagál; könnyen észlelhető külsőségekkel kell rá hatni: egzotikusan hangzó darabokkal, virtuozitással, érdekes hangszerekkel [...] A nem eléggé értő, kontrollálni nem tudó közönségnek tett engedmény nyilvánvalóan gyengíti a mozgalom erejét, hanyatláshoz vezet. Végül is: örök életű mozgalmak nincsenek.”

Bolya Mátyás: Táncház? Találkozó! – részlet (folkMAGazin 2016/3)
Megosztás